Mióta csak az eszemet tudom törekedtem arra, hogy védjek, óvjak minden állatkát, mely az utamba kerül. Kisgyermekként a végtelen simogatásokban, közös játékokban és cinkosságban mutatkozott meg „állatbolondságom”, ahogyan azt nagyszüleim mondták. Egyetemista koromban érzetem már azt, hogy szorosabb kapcsolatba akarok kerülni egy olyan intézménnyel, ahol gondoskodnak, védelmezik az elkóborolt, árva, beteg kutyusokat, cicákat.
A feszített tempót diktáló orvosi egyetem mellett igazi lelki feltöltődést jelentett számomra a menhelyen eltöltött minden perc, amit akkor még teljes erőmből, fizikailag tudtam támogatni. Lelkesen mentem dolgozni, segítettem a mindennapi munkákban, mentettem, szerveztem, és élveztem azt a szeretetet, amit sokszorosan kaptam vissza az állatoktól minden egyes simogatásért, kedves szóért, gondoskodó cselekedetemért. Egyetem elvégzése után egyre több és felelőségteljesebb feladatom alakult ki.
Dolgozni kezdtem, családot alapítottunk, gyermekeink születtek, s ezért sajnos a fizikai munkavégzés már egyre kevésbé fért bele az időmbe, erőmbe. Ezért innentől kezdve az anyagi támogatást választottam, amit tiszta szívemből gyakorlok, és fogom is egész életem folyamán.
Gyermekeimet is igyekszem ebben a szellemiségben nevelni, s bízom benne, hogy tovább tudom nekik adni azt a felelősségtudatot, ragaszkodást, amit érzek az elhagyott kutyák, cicák iránt.
Ennek a kezdeményezésemnek is az a célja, hogy minél többen legyünk, akik támogatást nyújtanak az ártatlanul elhagyott állatoknak. Ha Te is hasonlóan érzel, gondolkozol, tarts velem! Mutassunk példát együtt, segítsünk együtt, legyen ez a mi közös küldetésünk!
